2. portré

Kimagaslik a tömegből modern, korszerű fejlámpájával - amit álmodtunk vasárnap éjszaka itt a határátkelőhelyen magunknak a sötétben -, a bélelt, támasztott, párnázott, kényelmes hátizsákjával, tiszta ruhájával és kis súlyfeleslegével, amit nyíltan vállal sztreccs pólója alatt. Nem illik a néha szagos, nyúzott, sokgyerekes, zilált tömegbe, látom rajta a laza eleganciát, ami rákényszerítette a lépésre, és próbál sportos maradni és nyitott, de inkább visszafordul és csak vizet kér. Pohárba. 

Első látásra megvan mindene, ő felszerelt, nem is vesz el semmit az adományokból. Frissen borotvált, biztos szállodában aludt, kipihent és mégis gyalog megy át a határon. Mert hiába van pénze, most már csak gyalog mehet át. 

Lehet hogy író, aki a tapasztalás és a téma miatt vállalja a kényelmetlenséget. Otthon újságíróskodott és leleplező cikkeket írt korrupt vezetőkről és a szabadságról. Aztán megfenyegették. Erre még jobban begerjedt és már csak a szabadságról írt és az emberi jogokról. Ekkor megverték. Mielőtt megírta utolsó uszító beszédét, összecsomagolt, pénzzé tette Macintosh gépét, a fényképezőgépét, városközponti lakását, céges kocsiját (ebben a zűrzavarban úgyis mindegy - - és ennyi stikli rá van írva, de lehet nem is stikli, csak egy fricska karikatúra helyett), majd szólt egy-két külföldi újságíró barátnak hogy segítsenek. 

Lehet hogy egy focicsapat edzője és előre megy a fiúknak biztos jövőt teremteni és példát statuálni. 

Vagy inkább bíró. Olyan focibíró kinézete van, a póló mellkasi részére odakívánkozik egy síp, bármikor megfújhatja, fentről nézegeti a kirakott kínálatot, mint amikor a szabálytalankodó játékos hanyatt vágja magát és jajgat pedig csak a szabálytalanságát akarja leplezni és azt hiszi a bíró hülye és nem látja. 

Lehet fogorvos, vállalkozó, jó ízlésű  homoszexuális üldözött, szakember, jogász, ügyvéd, pénzügyi tanácsadó, vagy csak gazdag szülők gyereke, elképzelem ahogy a kifinomult art deco lakásában esténként bekapcsolta a tévéjét és elalszik a fotelben, olyan tipikus pasiként - de nem annyira mert sör nem jár a lakáshoz - és reggel borostásan ébredt lázadó mentsvárában. Próbált szabadon élni a testhez simuló sztreccs pólójában, a gyorsan vásárolt fejlámpájával és minden előre átgondolt praktikus segédeszközével ami a túléléshez nélkülözhetetlen. Tudja hogy kiállásával és tudásával bármikor meg tudja teremteni ugyanazt a jólétet magának, mint az elhagyott otthonában volt. Ő az a fajta ember, akiről a sikerkönyvek szólnak, aki megy előre, a célt látja maga előtt és el is éri azt. A célja nem más mint a kényelme, a jóérzése és a szabadsága. Akár gyalog is.....

Az én tiszteletem....

Türelmesen várt. Úgy várt, mint amikor a legkisebb testvért a nagyok folyton hátralökik, és tudja hogy neki nem marad. Idővel megtanulta, ha alázatosan vár, és őszintén kér, valaki meglátja és felfigyel rá. Megtanult nézni határozottan de nem kihívóan. Csöndben viseli hosszú fekete ruháját és kendőjét. Mély ráncai arcán kortalanná teszik nyílt tekintetét. Lehet hogy velem egyidős, lehet sokkal több, nem tudom. Áll a szeles határátkelőhelyen, távol a tömegtől és vár. Türelmesen vár hogy észrevegyem. Lemutat a cipőjére. A hosszú úton nyelvtudás hiányában megtanulta arcmimikával kifejezni érzéseit. Nem jó a cipő. Kicsit lebiggyeszti bal szája sarkát. Olyan jajgatósan. Értem és látom. Egy fekete vékony kínai műbőr cipő van rajta, oldalt nagy ezüst csattal, olyan, amit bizonyos kor fölött viselnek a hölgyek és pénztárca barát. Vékony műbör. Rajtam síkabát, póló, pulóver, sapka, jégeralsó, vastag zokni és gumikesztyű. Mert az utóbbi ajánlott. Mondták. Beszaladok a raktárba, és a maradék cipők fölött imádkozok, hogy találjak egy méretben megfelelő meleg lábbelit. Nincs sok esély, de kérem az égiek segítségét. 

Ilyenkor, amikor az emberi érzések játéka felülírja az épeszűséget, mert nem vagyunk kiképzett stratégák, edződünk az emberáradattal együtt. Három csizmát találok, és tudom hogy a kis barna - emlékszem amikor egy éve én is szemeztem vele - ő lesz a nyerő. 

Barna, vádliközépig érő velúr csizma, oldalt kis szolid mintával, gyapjúbélelt, lapos talpú, masszív darab. Előző gazdája megkímélte, ő is nagyon szerethette. Hiszek a tárgyak sorsszerűségében is, ha jó helyen volt, jó helyre kerül. 

Türelmesen vár. A tömeg jön, sodor, yallah, yallah.... gyerünk, siess, mindenki át akar érni a határon. A hölgy - mert tartása, kiállása és kisugárzása egy hölgyé. aki sokat megélt. Elképzelem, ahogy otthona tágas, világos, középosztálybeli ház, kis udvarral, virágokkal, ahol minden nap összejönnek a nők és teáznak, beszélgetnek, ő csak ül, és csak akkor szólal meg ha muszáj. Régen sokat mosolyoghatott, látom a szeme körül, a szarkalábak belemélyedtek a sarkakba, mélyebbek és régebbiek mint a két orcáját beborító keszekusza felszínes barázdák. Az arcán lévő ráncok olyan frissek, és olyan szabálytalanok, mint amikor az ember egyik pillanatról a másikra meg tud őszülni. Lágyan ráncos.....

Ő már nem mondja hogy "yallah", talán egyszer mondta, amikor két vászontáskába becsomagolta az életét. Belekukkantva már az is értéktelenné vált, amit akkor szükségesnek gondolt, most a táskában víz van.  

Lehúzza megviselt cipőjét, akkor látom, hogy a hátsó része le van taposva. Értem jajgatós arckifejezését, nyújtom az új csizmát, nehézkesen letámaszt jobb kezével a földre, megfogom a karját és segítem. Támasztom, mert ekkor már látom hogy anyám korú nő, aki feketében gyászol. Talán a férjét, talán a gyerekét, talán mindkettőt. Lehet hogy a lányát, mert amikor felhúzza a cipőt - ami fölött nem gondoltam volna hogy imádkozni fogok hogy jó legyen, miattam legyen jó és az összes istenverte politikai baklövés miatt, az összes szaros egoista önző harácsoló életvitel miatt, hogy ez a szerencsétlen nő minél hamarabb átérjen a határon, hogy honfitársaim nyugodtan aludjanak, hogy ne küldjön több pénzt az EU, hogy kérhessem vissza az ékszerdoboznyi biztonságos Európámat, hogy szerethessek hogy élhessek -, felegyenesedik, a szemembe néz és hosszú napok után meghallom az első őszinte megkönnyebbült sóhajt. Akkor már fogom a kezét, a fenébe a gumikesztyűvel, jó a szemébe nézni, szorít, kapaszkodik, én jobban, mosolygok is, good luck, mondom neki, csak néz és thank you thank you annyiszor ami sokáig kitart, de ekkor már ölelem mert nekem most sokkal nagyobb szükségem van belékapaszkodni és erőre mint ennek az erős nőnek aki kortalan tud maradni és újrakezdeni valahol, akárhány évesen.