Türelmesen várt. Úgy várt, mint amikor a legkisebb testvért a nagyok folyton hátralökik, és tudja hogy neki nem marad. Idővel megtanulta, ha alázatosan vár, és őszintén kér, valaki meglátja és felfigyel rá. Megtanult nézni határozottan de nem kihívóan. Csöndben viseli hosszú fekete ruháját és kendőjét. Mély ráncai arcán kortalanná teszik nyílt tekintetét. Lehet hogy velem egyidős, lehet sokkal több, nem tudom. Áll a szeles határátkelőhelyen, távol a tömegtől és vár. Türelmesen vár hogy észrevegyem. Lemutat a cipőjére. A hosszú úton nyelvtudás hiányában megtanulta arcmimikával kifejezni érzéseit. Nem jó a cipő. Kicsit lebiggyeszti bal szája sarkát. Olyan jajgatósan. Értem és látom. Egy fekete vékony kínai műbőr cipő van rajta, oldalt nagy ezüst csattal, olyan, amit bizonyos kor fölött viselnek a hölgyek és pénztárca barát. Vékony műbör. Rajtam síkabát, póló, pulóver, sapka, jégeralsó, vastag zokni és gumikesztyű. Mert az utóbbi ajánlott. Mondták. Beszaladok a raktárba, és a maradék cipők fölött imádkozok, hogy találjak egy méretben megfelelő meleg lábbelit. Nincs sok esély, de kérem az égiek segítségét.
Ilyenkor, amikor az emberi érzések játéka felülírja az épeszűséget, mert nem vagyunk kiképzett stratégák, edződünk az emberáradattal együtt. Három csizmát találok, és tudom hogy a kis barna - emlékszem amikor egy éve én is szemeztem vele - ő lesz a nyerő.
Barna, vádliközépig érő velúr csizma, oldalt kis szolid mintával, gyapjúbélelt, lapos talpú, masszív darab. Előző gazdája megkímélte, ő is nagyon szerethette. Hiszek a tárgyak sorsszerűségében is, ha jó helyen volt, jó helyre kerül.
Türelmesen vár. A tömeg jön, sodor, yallah, yallah.... gyerünk, siess, mindenki át akar érni a határon. A hölgy - mert tartása, kiállása és kisugárzása egy hölgyé. aki sokat megélt. Elképzelem, ahogy otthona tágas, világos, középosztálybeli ház, kis udvarral, virágokkal, ahol minden nap összejönnek a nők és teáznak, beszélgetnek, ő csak ül, és csak akkor szólal meg ha muszáj. Régen sokat mosolyoghatott, látom a szeme körül, a szarkalábak belemélyedtek a sarkakba, mélyebbek és régebbiek mint a két orcáját beborító keszekusza felszínes barázdák. Az arcán lévő ráncok olyan frissek, és olyan szabálytalanok, mint amikor az ember egyik pillanatról a másikra meg tud őszülni. Lágyan ráncos.....
Ő már nem mondja hogy "yallah", talán egyszer mondta, amikor két vászontáskába becsomagolta az életét. Belekukkantva már az is értéktelenné vált, amit akkor szükségesnek gondolt, most a táskában víz van.
Lehúzza megviselt cipőjét, akkor látom, hogy a hátsó része le van taposva. Értem jajgatós arckifejezését, nyújtom az új csizmát, nehézkesen letámaszt jobb kezével a földre, megfogom a karját és segítem. Támasztom, mert ekkor már látom hogy anyám korú nő, aki feketében gyászol. Talán a férjét, talán a gyerekét, talán mindkettőt. Lehet hogy a lányát, mert amikor felhúzza a cipőt - ami fölött nem gondoltam volna hogy imádkozni fogok hogy jó legyen, miattam legyen jó és az összes istenverte politikai baklövés miatt, az összes szaros egoista önző harácsoló életvitel miatt, hogy ez a szerencsétlen nő minél hamarabb átérjen a határon, hogy honfitársaim nyugodtan aludjanak, hogy ne küldjön több pénzt az EU, hogy kérhessem vissza az ékszerdoboznyi biztonságos Európámat, hogy szerethessek hogy élhessek -, felegyenesedik, a szemembe néz és hosszú napok után meghallom az első őszinte megkönnyebbült sóhajt. Akkor már fogom a kezét, a fenébe a gumikesztyűvel, jó a szemébe nézni, szorít, kapaszkodik, én jobban, mosolygok is, good luck, mondom neki, csak néz és thank you thank you annyiszor ami sokáig kitart, de ekkor már ölelem mert nekem most sokkal nagyobb szükségem van belékapaszkodni és erőre mint ennek az erős nőnek aki kortalan tud maradni és újrakezdeni valahol, akárhány évesen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése